A puszták királya 1. rész

"Kegyetlen hideg tél volt, az 1929. tele. Reggelenként nem volt ritka a mínusz 30-35 fok sem. Ebben az évben Bordács Tamás tekintetes úrnál laktunk a görbetóba. Ott, ahol most a Bánhalmi Állami Gazdaság Kolbászi üzemegysége van.
Negyven éve már ennek, de azóta sem emlékszem ilyen télre. Apám nyáron gulyás volt. Télen pedig 71 darab bárány és 12 darab telelő marha volt a kezére bízva.
Talán soha életében nem káromkodott apám annyit, mint ezen a télen. Állandóan mindig metsző északkeleti szél fújt. Az istálók mellett takarmányos nem volt. Nem tudta apám a hajnalra való takarmányt bekészíteni. A kazlak között minden éjjel berakta hóval a szél az utat. Hajnali három órakor kelt apám mindig, hogy utat hányjon a hóhegyek között a kazlakhoz. Utoljára olyan magas volt a hó az úton kétfelől, hogy egyezett a kazlak tetejével.
Mikor el lett takarítva, akkor fogott apám az etetéshez. Törek és csutkaszár volt akkor még a telelő jószág téli takarmánya. Híre sem volt még akkor a siló készítésnek. Egy zsákot hasított anyám kétfele, a négy sarkára apám zsineget kötött és ebbe hordta a töreket. Vagy is csak hordta volna, mert szél úr nem adta beleegyezését.
Először is a zörgős csonttá fagyott ponyvát, mely úgy nézett ki, mint egy lángos, játékosan felkapta és messze elrepítette. Kénytelen volt apám a négy sarkát téglával megbiztosítani. Most már lehetett rá rakodni. De szél úr tréfás kedvében volt. Ha szegény apám egy villával rátett, ő azonnal leseperte tisztára. Így viaskodtak egymással. És még a szélnek a kegyetlen hideg is segített.
Csonttá gémberedett apámnak keze, lába, orra, füle. És ezt minden reggel újra kellett kezdeni. De ez még csak hagyján, ezután jött még a java. Etetés után itatni is kellett. Hej mostani fiatalok de könnyű is nektek!
A termelőszövetkezetbe megnyissátok a csapot vagy az önitatóból a jó meleg istálóban ihatik a jószág eleget. De nem úgy volt ám akkor. Kint volt a gémeskút az istálótól távol. Először is ide utat kellett hányni, kibontani a hófúvásból az utat és a vályút. Azután telehúzni friss vízzel. Keserves munka volt ez is. A kútostor jeges, nyirkos volt, kesztyű nélkül nem lehetett dolgozni, anélkül megfagyott az ember keze. Mikor aztán nehezen megvolt, és lehetett volna itatni, mire apám a jószágot kiengedte, belefagyott a víz a vályúba.
Körül kellett rakni szalmával, meggyújtani, hogy a víz kiolvadjon. Mikorra mindennek vége volt, egész nyugodtan meg lehetett reggelizni. Akinek nincs étvágya, ezt próbálja meg reggeli előtt, nagyon jól bevált gyógyszer.
Így múlt ez az 1929. tele. Azt csak az én szegény jó apám tudná megmondani, milyen hosszú volt, ha még élne. Tavaszra az összes lucernák és a búza legnagyobb része kifagyott.
Márciusban olvadt el a hó, és engedett ki a csontkemény föld. Akkor aztán lett olyan sár, amelyhez hasonlót azóta sem értem meg."