A puszták királya 2. rész

"Volt nyáron a gulya közt egy gyönyörű magyar bika, Attilának hívták. Telelni Kisújszállásra vitték a fekete tanyára. Olyan szelíd volt ez a gyönyörű állat nyáron a gulya közt, mint a kezes bárány.
Én, mint tíz éves gyerek, sokat megkergettem. Úgy félt tőlem a nagy behemót állat, mint a tűztől. És milyen bátor voltam akkor! Most felnőtt koromra sokat visszagondolok rá.
Mi lett volna, ha megtaposott volna? Hisz annyi voltam neki, mint elefántnak az egér.
Nohát evvel a puszták királyával volt baj. Annyira hamis lett, hogy a béresek már nem bírtak vele. Hol az egyiket, hol a másikat lökte bele a jászolba, vagy szorította a falhoz. Szabadon engedni nem is merték már.
Ezt kellett volna áthajtani Kisújszállásról Kunhegyesre. Eladta Bordács egy idevalósi mészárosnak. A cselédek közül senki sem vállalkozott rá, hogy áthajtja. A tekintetes úr apámra gondolt, őt ismerte a szilaj bika. Tavasztól őszig ő volt a pásztora.
- Na öreg - mondta Bordács apámnak - Holnap korán reggel elhajt kend hat ökröt szekérrel Kisújszállásra, majd utánna kötjük a bikát.
Másnap korán reggel elindult apám. A kerekek úgy beragadtak sárral, hogy a hat magyar ökör alig bírta a nagy tizenkét sukos szekeret. Öreg este lett, mire a fekete tanyára ért.
Akkor éjjel ott aludt az istálóban. Másnap reggel korán útnak indították a bikát, utána kötve a hatökrös szekérnek. Azonban még ki sem értek a tanyáról, a bika felborította a szekeret és a kötelet elszakítva száguldani kezdett. Éppen ellenkező irányba, Kuncsorba felé. Két lóhátas utána eredt, de mikor az egyiket lovastól felborította, a másik nem merte tovább üldözni.
Csak apám ment utánna egyedül. Rohant a bika árkon bokron, szántáson, vetésen keresztül. Meg-megállt néha és bömbölve kaparta a földet. Apám mindehol utánna, ha közel ért hozzá, a bika rohant tovább.
Egyszer aztán megállt bömbölve, a szeme vérben forgott, a nyelve kilógott. Szarvaival hányta kétoldalt a földet. Egészen közel eresztette apámat. Ki volt fáradva ő is, apám is. Az Attila egészen meg volt őrülve, a legbátrabb ember is sorsára bízta volna.
Mindig közelebb, közelebb ment hozzá apám, közben beszélt hozzá:
- Attila, hát nem ismersz már meg? Nagyon rosszul bántak veled, hogy így megvadultál? Te buta bolond jószág.
A bika kezdett figyelni, dühe alább hagyott, csendesebben kapált. Aztán egyszerr megállt, szembe nézett apámmal, megismerte.
És ekkor az én apám olyat tett, amit csak minden ezredik ember mert volna megtenni: odament a vad puszták királyához, megsimogatta azt a bozontos, füstös fejét. Aztán a zsebéből zsineget vett elő, és a szarvára kötötte.
- Na gyerünk Attila - mondta neki, és az előbb még megvadult állat szelíden, hűségesen követte.
Nem is engedte apám, hogy a mészáros levágja. A következő nyáron újra ott volt a gulya között.
Sokat megkergettem, nagyon félt tőlem. Nem is bántott soha sem engemet, sem apámat. De idegen ember nem közelíthette meg, senki mást nem tűrt meg maga mellett. Akkor nyáron első díjat nyert Budapesten a kiállításon. Oda is apám vitte fel vonattal.
Egy arany órát nyert. Persze az is a Bordácsé lett, nem az apámé.
Ti mostani gyerekek csak lefestve látjátok ilyen gyönyörű példáját a magyar bikának..."