A jószívű ember

"Nyugdíjas volt már Jós Sanyi. Életében mindig arról volt híres, hogy hatalmas erős ember volt. De az erejét nagyon szerette kímélni, nem nagyon szeretett dolgozni. Azért valahogy egy kis nyugdíjat csak kapott, de ez a megélhetésre kevés, az éhenhalásra sok volt. Elhatározta, hogy OTP kölcsönt vesz fel.

- Semmi akadálya - mondták az OTP-ben - de egy kezes okvetlenül kell.

Megpróbált hát kezest keríteni, de nem ment ez olyan könnyen. Az egyik nem vállalta, a másiknak nem volt munkahelye, a harmadiknak neki magának is volt OTP kölcsöne. Végre az egyik zenész szomszédja, a Döme Rudi elvállalta.

- Leszek én kezes kedves komám, adol belőle 500,- forintot oszt el van intézve. Úgy is 4000,- forintot kapsz. De mostmár kedves komám egy áldomást csak fizetel. - kérdezte tőle Döme, mikor az OTP-ból kijöttek.

- Egye fene - mondta Jós Sanyi - annyit még kibírok, gyerünk a presszóba.

A presszóban már vártak rájuk.

- Ez a feleségem, ez az anyósom, ez a sógorom, ezek a sógornőim, ezek a férjeik - mutatta be őket Döme.

Két asztalt toltak össze végre úgy fértek el.

Mikor fizetni kellett, a számla összesen 1000,- forint lett. Természetesen ezt is Jós Sanyi fizette.

Még jó, hogy vannak jószívű emberek, akik segítenek a másikon, ha bajban van."

Kovács Lajos

1988. augusztus 10.

Milyen jó a kisnyugdíjasnak

"Kocsis Péter nyugdíjas már. A hatvankilencedik évét tapossa, dolgozni már nem tud, mióta a télen megjárta a kórházat, gyengélkedik.

A kis nyugdíjból kell megélni. Tavaly még a nyári hónapok alatt keresett egy keveset, de most már az sincs.

Ma hozták a nyugdíjat 2.900,- Ft-ot. Ebből be kell fizetni 900,- forint vízmű hozzájárulást. Kihoztak 800,- forint fejlesztési adót. A menye is megjelent este az is kért 500,- forintot. Elromlott a televízió, azt is megcsinálták 700,- forintért.

Csak azt nem tudom, hogy miből él Kocsis Péter a következő nyugdíjig."

Kovács Lajos

1988. augusztus 10.

Szent karácsony este

"Kocsis Péterék 30 éve élnek együtt a feleségével, de még ilyen karácsony estéjük nem volt. Ahogy öregszik az ember, annál békétlenebb. Péter magam sem tudta volna megmondani, min vesztek össze.

Elég az hozzá, hogy jól összekaptak. A felesége elment a boltba vásárolni, ő pedig fogta magát és kiment a munkahelyre. Kint a csordajárás közepén épült egy nagy hodály, ott volt éjjeliőr. Nem ő következett a szolgálatba, no de majd visszaküldi a váltótársát. Elhatározta, lesz ami lesz, ő soha többet nem megy haza.

Egy deszka bódé volt össze eszkábálva és benne villanyhősugárzó melegített. El is tanyázgatott este tíz óráig, de ekkor beégett a hősugárzó. Most aztán mi lesz? Ő haza nem megy, itt pedig megfagy reggelig.

Addig gondolkozott, hogy eszébe jutott, hogy van kint egy üstház. Azt behozza és abba tüzet gyújt. Igen ám, de be volt fagyva. Nem volt semmi szerszám, amivel felfeszítette volna a fagyos földről. Nem sokára talált egy feszítő vasat, keservesen, de azért fel tudta verni a fagyos földet. Becipelte az ajtóig, az ajtót nyitva hagyta és a csövet kidugta rajta. De mivel vágjon fát? Hát mire való a feszítő vas? Keserves munka volt a hulladék deszkát szétverni, hogy rálehessen tenni a tűzre. Ráadásul a szél a füstöt mind befelé hordta. 

Mire mindezzel kész volt, kihallatszott hogy harangoznak az éjféli misére. Másnap délig nyelte a füstöt, de nem ment haza.

A felesége ezalatt várta hazafelé. Kisütötte a kalácsot, de senki nem ett belőle egy falatot sem. Egész éjjel nem aludtak, sem ő, sem a gyerekek. Csendes, szomorú volt a karácsony este. Várta Pétert másnap délig. Fogadkozott, hogy azért se megy érte.

Délben azonban, mikor megfőzött, elpakolta az ebédet és elindult vele kifele a csordajárásra.

Péter ott ült a bódéban, egy rossz széken, melynek csak a rámája volt, ülőkéje nem. Olyan füstösen és kormosan, hogy alig lehetett ráismerni.

- Hoztam ebédet - szólalt meg a felesége.

Péter nem szólt rá semmit.

- Egyél - mondta az asszonyka.

- Nem eszek - mondta Péter sötéten - ha eszek, innom is kell, itt pedig víz nincs.

Valóban nem volt víz három kilóméteres körzetben.

- Akkor gyere haza.

Péter megint nem szólt rá.

- Akkor én megyek - szólt a felesége.

- Vigyed az ebédet is.

Az asszony elindult. Péter látta, hogy sír és egyszerre meglágyult a szíve. Ez az utolsó fegyvere az asszonyoknak. A sírás. Addig nem enged a férfi, míg nyelvel, veszekszik, de mikor sírni kezd a nő, vége van a haragnak, meglágyul a legkonokabb férfi szíve is.

Egy darabig nézett a felesége után, aztán mikor elnyelte a puszta, megindult ő is utána..."

A puszták királya 2. rész

"Volt nyáron a gulya közt egy gyönyörű magyar bika, Attilának hívták. Telelni Kisújszállásra vitték a fekete tanyára. Olyan szelíd volt ez a gyönyörű állat nyáron a gulya közt, mint a kezes bárány.
Én, mint tíz éves gyerek, sokat megkergettem. Úgy félt tőlem a nagy behemót állat, mint a tűztől. És milyen bátor voltam akkor! Most felnőtt koromra sokat visszagondolok rá.
Mi lett volna, ha megtaposott volna? Hisz annyi voltam neki, mint elefántnak az egér.
Nohát evvel a puszták királyával volt baj. Annyira hamis lett, hogy a béresek már nem bírtak vele. Hol az egyiket, hol a másikat lökte bele a jászolba, vagy szorította a falhoz. Szabadon engedni nem is merték már.
Ezt kellett volna áthajtani Kisújszállásról Kunhegyesre. Eladta Bordács egy idevalósi mészárosnak. A cselédek közül senki sem vállalkozott rá, hogy áthajtja. A tekintetes úr apámra gondolt, őt ismerte a szilaj bika. Tavasztól őszig ő volt a pásztora.
- Na öreg - mondta Bordács apámnak - Holnap korán reggel elhajt kend hat ökröt szekérrel Kisújszállásra, majd utánna kötjük a bikát.
Másnap korán reggel elindult apám. A kerekek úgy beragadtak sárral, hogy a hat magyar ökör alig bírta a nagy tizenkét sukos szekeret. Öreg este lett, mire a fekete tanyára ért.
Akkor éjjel ott aludt az istálóban. Másnap reggel korán útnak indították a bikát, utána kötve a hatökrös szekérnek. Azonban még ki sem értek a tanyáról, a bika felborította a szekeret és a kötelet elszakítva száguldani kezdett. Éppen ellenkező irányba, Kuncsorba felé. Két lóhátas utána eredt, de mikor az egyiket lovastól felborította, a másik nem merte tovább üldözni.
Csak apám ment utánna egyedül. Rohant a bika árkon bokron, szántáson, vetésen keresztül. Meg-megállt néha és bömbölve kaparta a földet. Apám mindehol utánna, ha közel ért hozzá, a bika rohant tovább.
Egyszer aztán megállt bömbölve, a szeme vérben forgott, a nyelve kilógott. Szarvaival hányta kétoldalt a földet. Egészen közel eresztette apámat. Ki volt fáradva ő is, apám is. Az Attila egészen meg volt őrülve, a legbátrabb ember is sorsára bízta volna.
Mindig közelebb, közelebb ment hozzá apám, közben beszélt hozzá:
- Attila, hát nem ismersz már meg? Nagyon rosszul bántak veled, hogy így megvadultál? Te buta bolond jószág.
A bika kezdett figyelni, dühe alább hagyott, csendesebben kapált. Aztán egyszerr megállt, szembe nézett apámmal, megismerte.
És ekkor az én apám olyat tett, amit csak minden ezredik ember mert volna megtenni: odament a vad puszták királyához, megsimogatta azt a bozontos, füstös fejét. Aztán a zsebéből zsineget vett elő, és a szarvára kötötte.
- Na gyerünk Attila - mondta neki, és az előbb még megvadult állat szelíden, hűségesen követte.
Nem is engedte apám, hogy a mészáros levágja. A következő nyáron újra ott volt a gulya között.
Sokat megkergettem, nagyon félt tőlem. Nem is bántott soha sem engemet, sem apámat. De idegen ember nem közelíthette meg, senki mást nem tűrt meg maga mellett. Akkor nyáron első díjat nyert Budapesten a kiállításon. Oda is apám vitte fel vonattal.
Egy arany órát nyert. Persze az is a Bordácsé lett, nem az apámé.
Ti mostani gyerekek csak lefestve látjátok ilyen gyönyörű példáját a magyar bikának..."

A puszták királya 1. rész

"Kegyetlen hideg tél volt, az 1929. tele. Reggelenként nem volt ritka a mínusz 30-35 fok sem. Ebben az évben Bordács Tamás tekintetes úrnál laktunk a görbetóba. Ott, ahol most a Bánhalmi Állami Gazdaság Kolbászi üzemegysége van.
Negyven éve már ennek, de azóta sem emlékszem ilyen télre. Apám nyáron gulyás volt. Télen pedig 71 darab bárány és 12 darab telelő marha volt a kezére bízva.
Talán soha életében nem káromkodott apám annyit, mint ezen a télen. Állandóan mindig metsző északkeleti szél fújt. Az istálók mellett takarmányos nem volt. Nem tudta apám a hajnalra való takarmányt bekészíteni. A kazlak között minden éjjel berakta hóval a szél az utat. Hajnali három órakor kelt apám mindig, hogy utat hányjon a hóhegyek között a kazlakhoz. Utoljára olyan magas volt a hó az úton kétfelől, hogy egyezett a kazlak tetejével.
Mikor el lett takarítva, akkor fogott apám az etetéshez. Törek és csutkaszár volt akkor még a telelő jószág téli takarmánya. Híre sem volt még akkor a siló készítésnek. Egy zsákot hasított anyám kétfele, a négy sarkára apám zsineget kötött és ebbe hordta a töreket. Vagy is csak hordta volna, mert szél úr nem adta beleegyezését.
Először is a zörgős csonttá fagyott ponyvát, mely úgy nézett ki, mint egy lángos, játékosan felkapta és messze elrepítette. Kénytelen volt apám a négy sarkát téglával megbiztosítani. Most már lehetett rá rakodni. De szél úr tréfás kedvében volt. Ha szegény apám egy villával rátett, ő azonnal leseperte tisztára. Így viaskodtak egymással. És még a szélnek a kegyetlen hideg is segített.
Csonttá gémberedett apámnak keze, lába, orra, füle. És ezt minden reggel újra kellett kezdeni. De ez még csak hagyján, ezután jött még a java. Etetés után itatni is kellett. Hej mostani fiatalok de könnyű is nektek!
A termelőszövetkezetbe megnyissátok a csapot vagy az önitatóból a jó meleg istálóban ihatik a jószág eleget. De nem úgy volt ám akkor. Kint volt a gémeskút az istálótól távol. Először is ide utat kellett hányni, kibontani a hófúvásból az utat és a vályút. Azután telehúzni friss vízzel. Keserves munka volt ez is. A kútostor jeges, nyirkos volt, kesztyű nélkül nem lehetett dolgozni, anélkül megfagyott az ember keze. Mikor aztán nehezen megvolt, és lehetett volna itatni, mire apám a jószágot kiengedte, belefagyott a víz a vályúba.
Körül kellett rakni szalmával, meggyújtani, hogy a víz kiolvadjon. Mikorra mindennek vége volt, egész nyugodtan meg lehetett reggelizni. Akinek nincs étvágya, ezt próbálja meg reggeli előtt, nagyon jól bevált gyógyszer.
Így múlt ez az 1929. tele. Azt csak az én szegény jó apám tudná megmondani, milyen hosszú volt, ha még élne. Tavaszra az összes lucernák és a búza legnagyobb része kifagyott.
Márciusban olvadt el a hó, és engedett ki a csontkemény föld. Akkor aztán lett olyan sár, amelyhez hasonlót azóta sem értem meg."

Két ismeretlen népművész

"Az egyik Erdős Pali volt, vékonyka kis semmi ember volt. A gazda legények mégis versengtek érte, melyikük fogadja meg cselédnek. Pedig nem nagyon bírta se a kaszát, se a zsákot.
De volt egy, amit mindenkinél jobban tudott. Gyönyörűen tudott citerázni. Ő aztán valóságos művész volt. Téli estéken ő volt Kunhegyesen a tanyákon a zenész.
Minden este volt hol itt, hol ott citera bál. Mindenhová Palit hívták.
De sokat elnéztem a játékát, boszorkányos ügyességgel jártak az újjai a húrokon. Reggelig el tudtam volna álmatlanul, étlen szomjan hallgatni.
Ha élne, megmutatná a televízióban a nézőknek hogy is kell játszani. Nem csak tapogatni, mint a mostani népművészeknek nevezett kontárok. Úgy be tudta hangolni a citerát fülhallás után, hogy azt azóta se tudja utánna csinálni senki.
Aglegény volt, nem nősült meg soha. Egyetlen szerelme a zene, a nóta, a citera volt. Korán elhunyt, magával vitte tehetségét a sírba. A nővére máig is őrzi a maga készítette citeráját, amelyet már senki úgy nem szólaltat meg, mint Ő.


A másik Jós Sanyi volt. Szabó Sándor volt a neve, de mindenki csak így ismerte, Jós Sanyi, mivel az anyja jós asszony volt, innen ragadt rá a jós név.
Ő éppen ellenkezője volt Erdős Palinak, hatalmas szál ember volt.
Az apja katonatiszt volt, szerelem gyerek. Talán el is vette volna a Sanyi édesanyját, de elesett az első világháborúban.
Korán cselédnek adták. A gazda fia egyidős volt vele. Annak vettek egy fuvolát, de a vége az lett, hogy Jós Sanyi tanult meg játszani rajta.
Egy esztendei bérét adta érte, így tudta kifizetni. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy esténként milyen gyönyörűen szólt a fuvola a Váciné-féle kocsmában, ahol ha volt miből, köcsöggel itta a bort.
A kezében hol sírt, hol nevetett a hangszer. Akárhová ment, mindig a zsebében hordta. Utoljára a Bánhalmi kocsmában játszott rajta. A sok köcsög bor megártott neki, ezért zárórakor elaludt a kocsma előtt. Hajnalban ébredt fel, de még kábult volt a sok bortól. Elindult, de az ellenkező irányba, Kenderes felé.
A szociális otthonnál vette észre, hogy nem jó irányba megy. Vissza akart fordulni, és elébe fordult egy éppen arra haladó autóbusznak, amely halálra gázolta.
Senki nem siratta meg, nem volt hozzá tartozója. A községi tanács temettette el.
A kosárháti temetőben két sír domborodik, egymás szomszédságában. Két elfelejtett népművész, már senki nem emlékszik rájuk.
Nem sír már a citera, nem szólal meg többet a mélabús fuvola."

Kovács Lajos
Kunhegyes, Bajcsy Zs. u. 2.

Prológus

És íme, itt van az oldal. A Túrós laska...
Zenei blogommal, a Music Is For Rich People-el párhuzamosan fog majd működni ez az oldal, melyben nagyapám régi-régi novelláit és verseit fogom közzétenni digitális formában.


Elöljáróban néhány szót szeretnék ejteni magáról a szerzőről:

Nagyapám élettörténetéről sajnos én sem tudok sokat. Kovács Lajos néven látta meg a napvilágot 1925-ben, tősgyökeres kunhegyesiként és egy születési rendellenesség eredményeként egyik kezén 6 ujjal. Ifjúkorában, mint a korabeli fiatalok ő is beállt napszámosnak, volt juhász és kondáslegény is. A második világháború az ő életét is gyökeresen megváltoztatta, a harcok ideje alatt vasutas volt a környéken, és az utánpótlás biztosítása volt a feladata. Leszerelvén megismerkedett nagyanyámmal és végre kicsit annak is hódolhatott, ami mindig érdekelte: a muzsikának és az irodalomnak. Miközben sorra jöttek a gyerekek (György, Mihály, édesanyám Erzsébet Enikő, majd végül Mária) nagyapám lassacskán igen elismert citeraművész lett a környéken, aki amellett, hogy játszik és énekel, még jó minőségű citerákat is készít. (Nekünk, unokáinak is készített egyet-egyet személyre szabottan.)
Novelláit és verseit egy ősrégi írógépen írta, az eredeti példányok pedig halála után rám ruházódtak.
Nagyszüleim öreg korukra elhagyták Kunhegyest és átköltöztek Tomajmonostorára, ahol nagyanyám jelenleg is él.
Nagyapám 2006 őszén hosszú-hosszú betegeskedés után hunyt el.

És hogy miért épp Túrós laska a blog neve? Sokáig tűnödtem azon, mi is legyen az oldal neve. Valami frappánsat és figyelemfelkeltőt akartam. Aztán adta magát az ötlet, hogy papám egyik novellájának címe legyen az. Így hát köszöntök mindenkit a Túrós laskán :)