"
Kocsis Péterék 30 éve élnek együtt a feleségével, de még ilyen karácsony estéjük nem volt. Ahogy öregszik az ember, annál békétlenebb. Péter magam sem tudta volna megmondani, min vesztek össze.Elég az hozzá, hogy jól összekaptak. A felesége elment a boltba vásárolni, ő pedig fogta magát és kiment a munkahelyre. Kint a csordajárás közepén épült egy nagy hodály, ott volt éjjeliőr. Nem ő következett a szolgálatba, no de majd visszaküldi a váltótársát. Elhatározta, lesz ami lesz, ő soha többet nem megy haza.
Egy deszka bódé volt össze eszkábálva és benne villanyhősugárzó melegített. El is tanyázgatott este tíz óráig, de ekkor beégett a hősugárzó. Most aztán mi lesz? Ő haza nem megy, itt pedig megfagy reggelig.
Addig gondolkozott, hogy eszébe jutott, hogy van kint egy üstház. Azt behozza és abba tüzet gyújt. Igen ám, de be volt fagyva. Nem volt semmi szerszám, amivel felfeszítette volna a fagyos földről. Nem sokára talált egy feszítő vasat, keservesen, de azért fel tudta verni a fagyos földet. Becipelte az ajtóig, az ajtót nyitva hagyta és a csövet kidugta rajta. De mivel vágjon fát? Hát mire való a feszítő vas? Keserves munka volt a hulladék deszkát szétverni, hogy rálehessen tenni a tűzre. Ráadásul a szél a füstöt mind befelé hordta.
Mire mindezzel kész volt, kihallatszott hogy harangoznak az éjféli misére. Másnap délig nyelte a füstöt, de nem ment haza.
A felesége ezalatt várta hazafelé. Kisütötte a kalácsot, de senki nem ett belőle egy falatot sem. Egész éjjel nem aludtak, sem ő, sem a gyerekek. Csendes, szomorú volt a karácsony este. Várta Pétert másnap délig. Fogadkozott, hogy azért se megy érte.
Délben azonban, mikor megfőzött, elpakolta az ebédet és elindult vele kifele a csordajárásra.
Péter ott ült a bódéban, egy rossz széken, melynek csak a rámája volt, ülőkéje nem. Olyan füstösen és kormosan, hogy alig lehetett ráismerni.
- Hoztam ebédet - szólalt meg a felesége.
Péter nem szólt rá semmit.
- Egyél - mondta az asszonyka.
- Nem eszek - mondta Péter sötéten - ha eszek, innom is kell, itt pedig víz nincs.
Valóban nem volt víz három kilóméteres körzetben.
- Akkor gyere haza.
Péter megint nem szólt rá.
- Akkor én megyek - szólt a felesége.
- Vigyed az ebédet is.
Az asszony elindult. Péter látta, hogy sír és egyszerre meglágyult a szíve. Ez az utolsó fegyvere az asszonyoknak. A sírás. Addig nem enged a férfi, míg nyelvel, veszekszik, de mikor sírni kezd a nő, vége van a haragnak, meglágyul a legkonokabb férfi szíve is.
Egy darabig nézett a felesége után, aztán mikor elnyelte a puszta, megindult ő is utána..."
